Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szomorú leszek egy sztár halála miatt. Kamasz koromban, amikor a legőrültebben tudunk rajongani valakiért, még akkor sem voltak ilyen érzéseim senki iránt.
2009. június 25-én egy céges partin voltam éppen, csütörtök este volt, éjfél körül, amikor egy kollégám odajött hozzánk, és ennyit mondott: Meghalt Michael Jackson... Mindenkinek az volt az első reakciója, hogy biztos csak viccel. Hihetetlen, hogy - bár szegény egyáltalán volt jó formában az utóbbi években - valamiért soha senkiben nem merült fel úgy igazán, hogy egyszer eljön a történet vége. Álmomban sem jutott eszembe, nekem sem. Nem leszek álszent, nem hallgattam minden nap a számait, és nem volt meg katonás rendbe állítva az összes lemeze. De szerettem!!! Szerettem a számait, a táncát, a kisugárzását. 1994-ben járt itt Magyarországon. Akkor mi éppen a családommal a Várban sétálgattunk, amikor odalépett hozzánk néhány srác, és megkérdezte, hogy nem akarunk-e statisztaként szerepelni Michael Jackson klipjében. Természetesen akartunk. Adtak ránk MJ-s polót, és elmondták, hogy annyi a dolgunk, hogy sikítozva kiabáljuk a sztár nevét, mintha épp előttünk menne el, és a kamera vette az egész jelenetet. Egy sínen húzták előttünk a felvevőt, és mi meg őrjöngtünk, mintha tényleg ott lenne.
És ami a leghihetetlenebb, hogy pár perccel ezután én valóban láttam ŐT!!! Több száz méterre volt tőlem a Vár egyik udvarában mérte fel a terepet a klipje miatt, és még így is, ilyen messziről látva is, elzsibbadt kezem-lábam, és tátva maradt a szám, egyszerűen mozdulni sem bírtam. Valami lélegzet elállító volt. Persze, láttam 1-2 hasonmást is, limuzinban ülve, autogramot osztogatva. De az ott, akkor Ő volt!!
Valamit nagyon tudott, és a legszebb az egészben, hogy még csak meg sem tudom mondani, hogy mi volt az pontosan. Tudott táncolni, oké, nem is akárhogy, de mégsem csak ez volt a sikere kulcsa. Tudott énekelni, ezt sem akármilyen szinten, de mégsem mondta azt senki, hogy a világ legtökéletesebb hangú énekese. Kicsi volt, és vékony, halkszavú és félénk. De valamiért mégis Ő volt a Pop Királya, az évszázad előadója, a (most már sajnos) Legenda. És most elvesztettük Őt.
A média, a pénzsóvár szülők, újságírók, doktorok, és mindenki, aki kihasználta őt. Vajon most mit gondolnak? Tudják, ha őszinték magukhoz, hogy mindannyian egy-egy szögért felelősek azon a koporsón, amibe beletaszították?
Megnéztem jó néhány interjút, ami vele, róla készült. És lelkiismeret-furdalásom van. Nagyon fura, szomorú és nyomasztó érzés. És úgy egyébként tudom, hogy butaság ez az érzés, de bánt, hogy nem vettem a fáradtságot, még életében, hogy "megismerjem" őt. Meghallgattam a híreket: pedofil vádak, leeső orr, fehérülő bőr, stb. Aztán tovább lapoztam. Ennyi. És most, hogy meghalt, hogy örökre elment, most utánajártam, hogy mi is volt ez az egész, és milyen is volt ő, mint ember? Az én véleményem határozottan és egyértelműen az, hogy szegény Michael beteg volt, soha nem tudta magát túltenni az elvett gyerekkorán, a barátok hiányán, az apja elképesztően borzalmas "nevelésén". Két egyénisége volt, az egyik fent a színpadon, amikor tényleg ő volt a legnagyobb, tele energiával, és önbizalommal. De ahogy lejött a lépcsőkön, újra félénk, csöndes és szégyenlős lett, aki kétségbeesetten vágyott a szeretetre. És mivel rengeteg pénze volt (de senki nem tanította meg, hogyan bánjon vele és úgy általában az emberekkel), ezért úton-útfélen kihasználták.
És az a 2 pedofil botrány, istenem! Azt olvastam, hogy azok miatt siklott ki végleg az élete.
Minnél többet írok róla, annál jobban fáj. Sajnálom, tiszta szívből. És ami a legrosszabb, hogy mindezt a legtöbben csak végignéztük. Senki nem tett semmit, és sokan azt hiszem, azért (is) érzünk fájdalmat, mert tisztában vagyunk vele. Hogy későn kapcsoltunk... És már vége. Örökre!
Az Ő esetében azonban azt gondolom, hogy Neki tényleg megváltás volt a halál, most már (talán "életében" először) valóban békében nyugodhat. Mi lettünk szegényebbek az elvesztésével. De amit eddig alkotott nekünk, az itt marad. Köszönjünk, Michael!
Nyugodj békében!
